Nyirkos sötétbe hanyatlott a téli este. Az állomás úgy terült el a fakuló fényben, mint egy sóvár, lomha állat, partra vetett tengeri szörny. Anita bőröndje nyikorogva gurult, félig-meddig csúszott a nyálkás, töredezett aszfalton. A bejáratnál egy hajléktalan feküdt, rongyokba és húgyszagba burkolózva. Taxi-taxi, mormolta egy puffadt orra alatt szürke bajusszal felvértezett ötvenes férfi, sötétkék reklámkabátban. Valahol énekszó harsant, bizarrul visszhangzott a fals tenor.
Belépett a lengőajtón, fáradt gőzként eresztett ki a benti pára a kinti hidegbe. Benn olcsó műanyagszag vegyült a dohánnyal, a gyorséttermek fáradt étolajával, a szerencsésebb földönfutók vizeletével. Végigment az árusok előtt, majdnem elcsúszott egy eldobott reklámújságon, a mozgólépcsőre lépett, a poggyászt maga után emelte.
Kizárta a külvilágot. Jól esett nem látni semmit, nem gondolni semmire, ami jelen való. Otthon anycika vár, lobbant át a szeme előtt lilás-szürke, csapzott copfja: állt a konyhaajtóban, a foltos erdélyi kötényben, megfordult, tarkója mögött lila csóva rajzott utána, hagyma és mosószerillatú kezével arcát simította. Azért kár, hogy ritkán jössz haza. Nem akarta ezt se, a múltat, sehol-gyermekország, álmokföldjének tűnt az otthon, megpihen ott az éjjel kóborló lélek, nyugodni tér a meghaló, de élni akart, itt a mostban, a tegnap nem fakuló díszletei között. Díszlet volt ez, valahol mindig tudta, az egyetem vaskos, máló falai, az albérlet foltos, drapp padlószőnyege, a fénymásolt jegyzetek, papír éle, ahogy az ujján a bőr alá szaladt. Díszletek voltak a professzorok, díszletek a csajok. Díszlet volt Tamás. Összeköltözhetnénk. Tudod, egész évre szerződtünk a főbérlővel, nem baszhatok ki a srácokkal. Hosszan nézte azokat a nagy, meleg, mindig esendő szemeit, és Anita látta, megmagyarázhatatlan, kételytelen bizonysággal látta bennük az ijedt habozást, a "nemet" a "majd" mögött. Azt hitte, fájni fog, hogy hiányozni fog a pár bozontos szemöldök, a pajkos szőrszálak, a lényének az a belső, békés illata, de akkor már, ott, a könyvtári étkezdében, ahol olcsó volt a tea, égette a nyelvet, ültek a műanyag székeken, tenyerében vézna kézfeje, megértette a törvényt, a szigorú verdiktet, hogy hét félévre szólt a szerelem, plusz egy az UV-knak, hogy múlása természetes, elkerülhetetlen, s hogy nem hiányzik majd jobban, mint a tejfogak vagy az anyatej. Két hete volt, estéiken, ha együtt töltötték, Tamás elaludt, teljhatalmú békességgel tudott aludni, sokáig nézte, megjegyezni próbálta a lágy vonásokat, a paplan redői alatt szunnyadó tömeget, eleven domborzat, milyen álmokat űzhetett a szív zegzugos tárnáin? Jó ember volt, azt hátorozottan érezte, dogmái és flegmasága mögött, botlásain és hibáin túl nem volt rosszabb, mint akárki lehetett, szerette őt a maga módján, akkor is, mikor gonosz volt, ha gyötörte, magát is gyötörte vele. Szerette őt, a maga érték- és viszonyrendszere közt, nem tehetett róla, hogy szeretete véges volt. Olyan lehettem neki, mint egy egzotikus állat, amit képes napokig nézni, de haza azért nem vinné az állatkertből, magyarázta magának. Másszor képzelni próbálta hűlt helyét, szobája ócska kanapéján, odaképzelte a kitakart párducmintát a szőnyegen heverő zokni helyére, a csupasz fogast a kabát helyére, a magány szagát dezodora helyére. Nem volt nehéz, újabb lelki gyakorlat, amiben remekelek, hanem a való élet, abban miért vagyok ilyen cudarul elveszett?
Öt évet, egy különösen szerencsétlen szigorlat miatt öt és felet töltött a társadalom megértésének tudományával, rengeteg modellt és elméletet megtanult, szigorú módszereket egzakt mutatók mérésére, új mutatók kidolgozására, de ahogy felnézett, éppen időben, hogy ne botoljon meg a mozgólépcső végén, csak a tömeg őskáoszát látta, amit a millecentenáriumi ünnepségek óriásplakátja furcsán történelmi folytonosságba helyezett, ezerszáz év zűrzavar. Legalább szociálisabb lettem volna szociológus létemre, gondolta, de az az igazság, hogy mindig is, inkább visszahúzódó, szemlélődő alkat volt, csak szükség esetén mutatott többett önmagából a kényszerűnél. Tamásnak is, talán, többet kellett volna adni, többet elvenni belőle, vagány, karakán lány kellett volna neki, ki irányít az életben, irányít az ágyban. Összeköltözünk, kellett volna mondani, avagy mondani sem kellett volna, csak kibérelni egy lakást - már ha lett volna miből -, randi után odacsábítani, a kanapéra lökni, mostantól itt lakunk, te és én.
Százér'az édes, az erős - üvöltötte egy paprikafüzérekbe burkolt cigányasszony közvetlen közelről a fülébe, ami kizökkentette gondolatai közül. Önkéntelenül megrezzent, szinte félreugrott, neheztelt is magára, mint alvajáró, baktatott előre világtalanul. A bőrönd, amit rendületlen húzott maga után, jobbra-balra kilengett, mint egy hánykolódó hajó. Leereszkedett egy következő mozgólépcsőn, dühösen nyugtázta a hízott tömeget a peronon. Megint a lustaság, be kellett volna metróznia a főpályaudvarra, most állhat majd órákat a folyosón. Próbált előre tülekedni, minél távolabb a lejárótól, ha elöl szál fel, az első kocsira, talán lesz még ülőhelye, csak jól becsülje meg, hol fog a mozdony megállni. Csicsergő tinik, szürke nyugdíjasok, iskoláscsoport, néhány német túrista közt tört magának utat, nagy nehezen kikerült egy vinnyogó hangon a feleségének affektáló, negyvenes francia férfit, amikor mint áramcsapás, a gutaütés lehet hasonló, a semmiből, előzmények nélkül, de mindent elborítva jött az érzés: figyelik.
Tulajdonképpen nem volt kellemetlen, mégis riadtan nézett körül, a komor, földre szegezett vagy épp közömbös arcok tengerén. Senki sem tűnt gyanúsnak, nem látta, hogy bárki félrekapta volna a fejét, zavartan nézett volna félre. Mégis meztelennek érezte magát, mintha valahogy mindene kilátszott volna az orkánkabát és a szürke farmer alól, a lelkem is meztelen, borzongott meg.
Végtelen hosszúnak tűnt az a három perc, amire testet öltött a kék-sárga villanymozdon, és fémes csikorgással lefékezett előtte. Méregette az embereket a szűnni nem akaró nyugtalanság miatt, titkos hódolóját, zsebtolvaját, kéjgyilkosát, legyen akárki is, nem fedezte fel. Végül elmosolyodott. Tiszta paranoiás leszek a végén.
A vonat bal kéz felől érkezett, hosszan remegtek a sínek, föltűnt három nagy, tányérforma szemével a mozdony, végül csikorogva, nyekeregve szinte pont előtte állt meg, így az első kocsi ajtaja épp előtte nyílt ki. A rozsdás, kék szerelvény magába szippantotta a tömeget. Anitát alig tucatnyi utazó előzte meg a kiszemelt ajtónál, így is mire felért a fülkék melletti keskeny és koszos folyosóra, feje furán lüktetett egy pillanatig, csupa teli padot látott a homályos üvegeken át. Itt-ott két jellemzően kövér vagy kétes külsejű utas közt akadt ugyan egy-egy szűk hézag, de ő dacosan tovább tört hátra a jobb hely reményében. "Ebben a szar országban még egy ülőhely sincs" - nyafogott mögötte cseppet sem férfias hangon egy vékonydongájú, túrista bakkancsos férfi a mögötte cammogó, szemüveges nőnek. Esküdni mert volna, hogy az előbb még franciául beszéltek.
A következő kocsi előtti utolsó fülkénél megörült. Nem volt üres, pedig ha tehette mindig elsőként szeretett beülni, ablak mellé, arccal a menetiránynak, azonban egyetlen egy bácsikát látott csak, az is mintegy előzékenyen az ajtó mellett kuporgott. Benyitott hát, szabad egy hely, kérdezte.
- Foglalj csak helyet, kedves - így az öregúr. Hangja dallamos volt, hiányzott belőle az aggkori rekedtség.
- Köszönöm - húzta be a bőröndjét, mögötte az ajtót. Jajj ne, gondolta, ahogy meglátta a folyosón a feminim hangú negyvenest, csak őket ne hallgassam hazáig. A furcsa pár azonban megállás nélkül továbbvonult vitatkozva.
Föltuszkolta a táskát az ülés fölötti polcra, majd olvasni kezdett a kellemes melegben. A vaskos könyv egy építészről szólt, aki rendíthetetlen öbizalommal kizárólag a saját elképzelései szerint hajlandó élni és építeni. Jó is lenne nem függni senkitől és semmitől, tűzön-vízen át megvalósítani önmagam. Ami mi is volna? - feleselt magában. Válasz nélkül akadt meg a belső monológ, olvasott inkább tovább.
A vonat elhagyta a várost, elmaradtak a fénylő elővárosok, egykedvű éjszakában kattogott tovább Keletnek. Az építész élete egyre jobban félresiklott, csendben nyomorgott, míg a féltehetségű megalkuvók körötte mind sokra vitték.
- Mindig az első szó a legnehezebb - szólott az öreg mélázva. A fülkében továbbra is ketten utaztak, a folyosón, túl a koszos üvegen, fiatalok ültek poggyászikon, füstölögve, nevetgélve, hangjuk elmosódott. A férfi mozdulatlanul ült az átellenes sarokban, kék szemei egyenesen rá néztek. Jellegtelen, szürke öltönyt hordott, rajta hosszú, grafitszín kabátot, bal keze a hosszú sétapálcán nyugodott. Hátrafésült, ősz haja, fazonra nyírt szakálla ezüstösen derengett a homályban.
- Tessék? - eszmélt Anita, közben arra gondolt, mennyire nem szeretne beszélgetni. Tulajdonképpen valami elutasítóbbat kellet volna mondania, de annyira váratlanul érte a helyzet.
- Igen, igen, az első kapocs. Mint egy dal első hangja, mint szerelmesek első ölelése. Mint csecsemő első sírása. Szóval amit mondani akartam, élhet akármennyit az ember, túl akárhány beszélgetésen, megismerhetett bármennyi barátot és ellent, mindig olyan marad az első mondat, mint egy ugrás az ismeretlenbe. Mert nincs az a tudás, amivel pontosan előre pontosan fel lehet mérni a másikat - tette hozzá a szótlanul elámuló lánynak.
- Tudom, olvasnál inkább - folytatta a férfi -, de beszélnünk kell.
- Nekünk? - vetette közbe. Annyira fura volt a helyzet, szóhoz alig jutott, akkor se épp a legjobban válogatta meg őket.. Nem érezte annyira kellemetlennek a helyzetet, mint várta volna. Volt valami mérhetetlen nyugalom az öregben, erre mondják, hogy bizalmat sugárzik, vélte.
- Napokkal ez előtt vettelek észre, többször követtelek, nyomodat vesztettem, majd újra rádtaláltam. Beszélnünk kell... de előbb tudnom kellett egy-két dolgot, idővel majd megérted, ezen kívül szükség volt egy megfelelő helyre és alkalomra. Ne ijedj meg, nem foglak bántani, hallgass meg, aztán minden kérdésedre válaszolok.
Úgy érezte, ez nem lehet igaz, mintha elég baja nem lenne, egy bolond öregemberrel is megverte az ég. Nem tűnt veszélyesnek, de nem akarta hagyni kibontakozni.
- Összetéveszt valakivel - mondta, csak hogy mondjon valamit, miközben felállt és a csomagjáért nyújtózott.
- Nem. Vannak dolgok, amiben nem tévedek.
Mintha hideg fuvallatot érzett volna, amikor az ablakot résnyire lehúzzák. Pillanatig tartott csak, tarkóján a pihe szőrszálak az égnek meredtek. Megfordult és leüllt, a táskát maga mellé tette. A férfi arca mintha fáradtabb és gondterheltebb lett volna, tekintete átható volt. Nem is értette, miért ült vissza, de valahogy még maradni akart. Hallani akarta.
- Régen talán könnyebben ment volna, szolgáim voltak, rangom és nevem, most egy senki vagyok. Emelett bizonyos szempontból meg is öregedtem, erős lettem, de gyökértelen. Olyan hatalmam van, amit most még elképzelhetni sem tudsz, de nem leltem a célt, ami a világra visszahozott, míg észre nem vettelek. Nem, ez nem valamiféle vallomás, ahhoz, mint utaltam már rá, öreg vagyok. Amit tudnod kell az az, hogy te és én nem vagyunk távolról sem oly különbözők. Ha 800 évnyi tapasztalat választ is el minket, jobban hasonlítok rád, mint bárki, akivel valaha találkoztál. Egy ritka ajándék köt össze minket, áldás, egyben átok is. Bár még nem tudsz róla, és hosszú éveket, egy örökkévalóságot kell tanulnod, ha arra az útra lépsz, képes vagy a puszta akaratoddal hatni a világra.
Szájtátva nézte, annyira abszurd volt a helyzet. Szólni vagy mozdulni eszébe se jutott, annyit érzékelt, hogy a másik szép képekben, vak hittel beszél, de teljesen bolond. Elképzelni nem tudta, mit ért mindezen, de tény, hogy jobb stílusa volt mint egy átlag szektásnak, az aluljárók mámoros szemű krisnásainak.
- Régen sok névvel illették a hozzánk hasonlókat, boszorkány, táltos, démon, sámán és varázsló. Magunk a mágushoz ragaszkodtunk egyre, talán mert jobban kifejezi semleges különállásunk. Kevesen voltunk azidőtájt is, félrevonultan és titkon éltünk, akár a szerzetesek. De mi nem hittünk, kollektívan legalább is, egyébben, mint a halmozódó titkos tudásban. Magam azt vallottam, óvnunk és vezetnünk kell a halandókat, de ebben közöttünk is vita volt. Elkalandoztam kissé...amit meg kell értened, hogy ha akarsz és velem tartasz - nem tudom még, hová -, minden alapot megtanulhatsz. Idővel találunk tán másokat is, szert teszünk egy megfelelő rejtekre szolgálókkal és minden egyébbel. Felkutathatjuk az ősi tudás maradékát, ha ugyan még fellelhető. Újraépíthetjük, ami elveszett. Segíthetünk majd az embereken, úgy hiszem, még mindig rászorulnak.
Anita közbe akart szólni ismét, de ahogy nagy levegőt vett, érezte, hogy az öreg a szemébe néz, és átlát rajta (átlát rajta! - valami mélyen a tudat alján felkiáltott), aztán inkább tovább hallgatott.
- Az vagy, ami én - mondta az öreg, rövid, szúrós hallgatást követőn. - Hamarabb kellett volna kezdened, az én időmben már vénlánynak számítanál, itt, ha jól értem, ennek súlya nincs, mindenesetre a tudást ajánlom neked. A halhatatlanságot. A hatalmat. Fura ezt szavakba önteni, nekem annak idején nem volt választásom, kölyök voltam még. Ritka, ki felnőtt fejjel lép az útra. De talán így igazságosabb ezt, mert szabadon választhatsz. Egy halandó életet is választhatsz, még úgy ötven, hatvan év, az emberek ma igen hosszú éltűek, öröm és szenvedés, család, utódök, ükök. Picit mindig több leszel, néha, egészen ritkán, megesnek majd veled olyik dolgok, mire magyarázat nincs, régen tán boszorkánynak véltek volna, ma csak furának, és akként élhetsz, akár a tömegek. Tudd, talán nem lesz teljes élet ez, mindig érezni fogsz valamit, ami túllóg a valóságon, de élet lesz, és a tiéd. Nem kell, hogy emlékezz rám, ha akarod, nem is fogsz, ígérem.
A lány arra gondolt, milyen kár, hogy nem igaz, amit az öreg mond, és hogy bolond lenne a közönséges sorsot választani.
- Nem nehezetelek, amiért nem hiszel nekem. Mikor féltek tőlünk, az az idő, látom már elmúlt. Ezt persze furcsállom, de ahhoz képest, hogy egy vasból tákolt kocsin robogunk, mit láthatatlan lovak húznak, gyorsan mint a vágta, ez igazán semmiség. Már most mondom, hogy a mágus nem vásári komédiás, egyik legfontosabb törvényünk, hogy rejtve maradjunk,de nem egymás előtt, hát nincs titkolni valóm. Mondj valamit, bármit, ami meggyőzhetne. Mit akarsz látni, hogy elhidd nem egy szórakoztató, ámde bolond vénember vagyok?
Ezen nem kellett sokat gondolkoznia. Régen gondolt már rá, nem is értette, miért ilyen régen, elszégyelte magát, szemébe óhatatlan könny szökött, és gondolt sok mindenre, képek ezre szaladt át pillanatra húnyt szemei előtt, de egyetlen szót mondott csak:
- Apa...
- Bár megtehetném. Hidd el, erre én is gyakran gondolok. Oly soknak kellene élnie még, míg más tán halált érdemel. De - folytatta eltűnődve - a hatalom nem korlátlan, sosem az, egyedül talán az istené csak, már ha van isten, és ebben nem segíthetek. Lázár a sírjában dacosan hallgat... Sokan, kitűnő varázslók, kutatták a nemlét kapuit, nem találtak, mi a holtat valóban felköltené. A testet mozgatni könnyű, téged is megtaníthatlak majd, de az báb csupán. A szellem se vész el mindig, visszahívható, ki tudja, apádét is lehet, megtalálom, de a szellem nem az már, mi életében volt: egy árny inkább, egy lenyomat, Csupa düh és fájdalom, az elmúlás fájdalma. Még ha vissza is hoznám, nem hiszem, hogy ezt akarnád látni, kérj valami mást, kérlek, amivel szolgálhatok is.
Nem bírta visszatartani a sírást, túl sok minden torlódott. A 15 apa nélküli év. Tamás, a magány előérzete. A bizonytalanság, az ugrás az ismeretlenbe. Anya, ez a furcsa időutazás, négy óra és száz év, Pesttől a Nyírségig. A kert és tisztítószer-szagú ölelés. Milyen büszke rám, pedig nem értem el semmit, anya, az ég világon semmit.
- Eloszlathatom a bút, de az oka, vagy mit annak vélsz megmarad, azon hatalmad csak neked lehet.
- Mit - szipogta Anita - kérne más? Tűzijátékot? Nyulat a kalapjából? Mármint látom, hogy nincs is kalapja, de tudja mit, adjon nekem egy nyulat, egy olyan pihepuha, fehér kis nyuszikát!
Eddigre már jobb kedvre derült, valahogy minden szeretét a nem létező nyúlra fordította, mely nem volt több kósza gondolatnál, meg nem is szerette valójában a nyulakat, a Hetessy bácsinak három házzal arrébb nyulai voltak, ostoba, büdös állatok.
Nem tudta, hogy került a nyúl mellé, fehér, ijedt szemű jószág, ahogy fázósan összehúzta magát, s jobbra nézett, már ott pihegett, bajsza kár a szélrózsa.
- Ezt... ezt én nem értem - vallotta be. A nyulat habozva megsimogatta, az tűrte.
- Könnyebbet is kérhettél volna - mosolyodott el fáradtan az öreg, homlokán sápadtan gyöngyözött. - Persze, a nyulat legalább tudom, hogy micsoda, a tűzijátékkal nagyobb gondban lennék, hiába érzem, hogy mire gondolsz. De a tűz a tiéd lehet - tette hozzá. Ujjai között mindkét kezén apró lángok örvénylettek, majd nagyobb lánggá áltak össze égnek fordított tenyerein.
A sétapálca, Anita ezen már meg se lepődött, mozdulatlanul meredt a semminek támaszkodva. Nem tudta, mit gondoljon. A nyúl kétségkívül valódi volt, szőre puha és meleg, az ölébe mászott. Ami a lángokat illeti, látott már bűvészt, hogy szeretett az apjával régen cirkuszba járni, mikor az fölütötte sátrán a poros faluban, ki tudja milyen trükköt látott éppen. De hálás volt a bácsinak, amiért az egyre párásabb fülkeablakok közt egy pillanatra elhitette vele, hogy a csodák még mindig léteznek. Tomcsi, ha ezt látnád, gondolta.
- És mi van, ha nem akarom azt az egyszerű életet - kérdezte nekibátorodottan. - Nálam is lehet egy nyuszi a megfelelő pillanatra várva? Megtanít majd ilyen faja kis lángokat csiholni?
- Bocsáss meg - szólt az öreg. A lángok kezében kihúnytak. A sétapálcára markolt, azt mint valami mordályt a lányra fogta. Anita először csak a szédülést érezte, utána vette észre, hogy az ülés elveszett alóla. Fél méterrel afölött lebegett, megannyi láthatatlan kézen súlya egyenletesen oszlott el. Pillanatig tényleg élvezte a helyzetet. Aztán sikítani kezdett.
Sikítása egy-két másodpercig betöltötte a kabint, majd elhalt. Hang többé torkán ki nem jött. Hang helyett is érezte a szíve robajlását, a vonat egy kattanásására öt dobbanással feleselt.
- Nem foglak bántani, megmondtam. Meg kell értened! El kell hinned, nem a semmibe beszélek. A tűz tűz volt, nem bűvésztrükk. A nyúl nyúl. Nem volt itt korábban, nem volt sehol, én idéztem meg. Kicsit kába még szegény.
A nyúl tényleg kábának tűnt, legalábbis sokkal kevésbé lepte meg Anita ölében a lebegés. Úgy lehet, észre se vette.
- Tegyen le - mondta volna, ha lett volna még hangja. - Könyörgöm - tették hozzá némán reszkető ajkai.
Az öreg ismét ráfogta a pálcát.
- Visszaadom a hangod, de ígérd meg, hogy nem fogsz kiabálni. Bólints egyet - tette hozzá.
Anita bólintott és könnyedén huppant a szakadt műbőr ülésen.
- Ki maga, hogy kerül ide? - kérdezte. Még félni is elfelejtett.
- Úgy két óránk van még utazni, hát igyekszem röviden elmesélni - felelte a szemközt ülő fiatalember.
